Van az a ház ott a faluból kintebb. Vagyis most már csak rom. Tanyának mondtuk valamikor, bár régebben is inkább egy nagy juhhodály volt. Most meg már lassan semmi se. Legalábbis remélem, hogy minél előbb megeszi az erdő. Közben meg persze már erdő se nagyon van, de ez most mindegy.

Lőrincet, akinek ünnepére végülis összegyűltünk, nem lehetett az utcákon meglátni. Mert Lőrinc odafel, a falu fölött lakik.

A két nővért úgy hívják, Sóhajka, Sopánka. Van egy fiútesvérük is, az meg Lajcsi. Egész nap várják, hogy jönne haza már, az egyik az ablakból ábrándozva lesi az utcát, a másik a konyhában aggódik, ha kicsit késik. De aztán Lajcsi megjön mindig nagy szatyor finomsággal, mert a bányában végezve útközben a boltba is beugrik, hogy meglepje nővéreit napra napra valamivel. Sóhajka, Sopánka ámulva válogat a sok hemehumi között, tapogatja, szagolgatja sorra, hogy mik vannak a világon és milyen jó, hogy ilyen világvégi bányatelepeken is lehet mindezt kapni.

Amikor odaérek a vadkilövő a járdán guggol és cigarettázik a kerítésnek támasztott puskája mellett, a portás meg, a Gombár a fülkéje ablakában áll és szotyolázik és a héját a bejáró elé köpködi a járdára a nyitott ajtón át és ahogy meglát, előjön mindjárt. Jó napot, mondom a vadkilövőnek, Elnézést, hogy késtem. Felpillant guggoltában és végigmér, mint aki meglepődik, egyet szív még, és ahogy felegyenesedik, azt mondja, Észre se vettem, hogy késett. Lekezelünk, úgy mutatkozik be, Berán, a keresztnevét nem értem, talán Simon, és talán Simon azt mondja, Van még időnk.

Vannak vad városok valahol délen emberi húsból

A férfi átmászott a salakhalmon a töltés peremén, beereszkedett a bontási területre és egyenesen felénk indult, mert már onnan fentről felmérhette a terepet, ahonnan szétlátott. Haddabba nem vette észre, lapátolt tovább, én meg nem jeleztem neki, nem is mozdultam. Amikor közelebb ért, megszólított bennünket, hogy Jó napot.

A szűk, gyéren lakott utca árnyas felén a part magasában állt az öreg Balog háza magában, onnan lentről nemisigen lehetett többet látni belőle, mint az első ablakot, olyan hirtelen meredek fal emelte fel oda. Az egyik oldalról egy kicsit mélyebben fekvő udvaron egy nagy ház volt a szomszédja. Annak kertjéből egy mérges kuvasz mindig ott ácsorgott a kerítésnél, hogy az öreg Balogot megugassa, ha kint van. És az öreg Balog mindig kint volt. Amikor az öreg Balog meghalt odakint a lócán egy enyhe aranyfényekkel teli őszi napon a hátát a falnak vetve, a kutya elhallgatott. Arra a háziak felfigyeltek. Ők hívták ki aztán a mentőt. Amikor a temetésre hazajött az öreg Balog fia, a nagy ház gazdája átment hozzá a kis házba, és ajánlatot tett a portára meg a házra.

Egy ilyen reggel a kávé is sáros. Szétnéz, nincs senki, akire nézzen. A köd most már mindig itt lesz. Beleragad a hajába, beleliheg a fülébe. Ha a száját nyitja, bedugja nagy nedves nyelvét a fogai közé.