A férfi átmászott a salakhalmon a töltés peremén, beereszkedett a bontási területre és egyenesen felénk indult, mert már onnan fentről felmérhette a terepet, ahonnan szétlátott. Haddabba nem vette észre, lapátolt tovább, én meg nem jeleztem neki, nem is mozdultam. Amikor közelebb ért, megszólított bennünket, hogy Jó napot. Maguk magyarok, kérdezte, talán mert nem reagáltunk. Haddabba felnézett, azután rámpislantott, én meg igyekeztem nem visszanézni rá, és akkor kivárt egy kicsit és azután folytatta tovább, ennyi volt az egész. A férfi meg csak jött még közelebb meg még közelebb meg még. És akkor azt mondta megint, Magyarok maguk? Már mindjárt messziről láttam, hogy valami furcsa prém- vagy inkább szőrkabátot visel. Egészen közelről ismertem csak fel, hogy macska bőréből, szőréből fércelhették össze hetyke kis öltésekkel. Ki a fene visel ilyen bekecset? Ezen töprengtem egy darabig. A férfi közben sziszegve káromkodott, a földre köpött, aztán a zsebébe nyúlt és pakli cigarettát húzott elő meg gyújtót. A paklit a szájához emelte, a szálat az ajka közé illesztve húzta ki, aztán mikor zsebredugta volna, megállt és felénk kínálta. Nem is néztünk oda. Akkor láttam meg a professzort a barakkok felé a földig érő bőrkabátjában, amikor odaszólt, hogy Hé. A férfi is odanézett. A professzor idegesnek látszott, ahogy sietve jött, mi meg úgy tettünk mintha ott se lennénk. Hát maga, mondta a professzor. A férfi nem szólt semmit meg mi se. Azonnal nyomja el a cigarettát, mondta a professzor, azután hozzánk fordult, Ez ki? Ránéztem, hogy engem aztán hagyjon. Akkor megint a férfihoz fordult. Hogy kerül maga ide? Én csak, hebegte felelet helyett, de ezt se mondta végig. Tudja maga, kezdte megint a professzor, de nem fejezte be. Egyedül van? Hol vannak a többiek? Milyen többiek, kérdezett vissza a férfi. Na jó, mondta a professzor, Csak folytassátok, ez nekünk szólt, bár egész idő alatt egy pillanatra se hagytuk abba, Maga meg velem jön, értette? A férfi még hebegett valamit, hogy ő próbálta megkérdezni, de mi nem magyarok vagyunk, a professzor meg már csak annyit mondott, hogy Aha, útközben elmeséli, és elvezette a barakkok felé. Haddabba akkor felnézett. Utánuk néztünk mindketten. Gondolom jó nagy szarban van most az emberünk, mondta. Gondolom, vontam vállat. Nem kellett volna szólni neki valahogy? Nekem, kérdeztem vissza, Azt se tudom ki ez. Azt hittem velük van. Haddabba megrázta a fejét, Nem hinném. Most már én se, mondtam. Pár napja a telepen mászkál. Állatbőrökkel házal, vadhússal, ilyesmivel, mondta. Aha. Fennsíki, bólintottam. Ez a macskaprém kabátot is megmagyarázza. Milyen kabátot, kérdezett vissza Haddabba. Nem láttad, kérdeztem. Orkánkabát volt rajta, mondta erre ő. Aztán meg fejcsóválva azt, hogy Szólni kellett volna neki. Biztos csak eltévedt. Ha tudtad ki, mért nem szóltál neki, mondtam. Azt gondoltam, nem az én dolgom, felelte. Hát én is azt gondoltam, mondtam neki. Megint megcsóválta a fejét. Vagy kétszer láttam a telepen. Abból is egyszer csak messziről. Hát most már nem fogod látni, mondtam. Nem jól van ez így, mondta még mindig fejcsóválva, aztán mielőtt újra fogta volna a lapátot, még kiköpött, Szólnod kellett volna neki, doki, fejezte be. Hidd el, hogy nekem se jó érzés, mondtam. Na ugye, bólintott. Legszívesebben visszaszóltam volna, hogy Mit na ugye, de hagytam.

El is felejtettem volna az egészet. Volt elég bajom. De nem hagyták. Mert jó két hétre rá egy éjjel, mikor az utcáról oszlani kezdtek a tűz mellől, a mesemondó körül az emberek, én meg még ott ültem az egykori állatorvosi rendelőm várójában az üvegcsempéken betűző csillagfényben, mert nem tudtam aludni, egyszercsak surrogó lépteket hallottam, és még mindig felismertem az ilyen neszeket. Egy kutya. Nem csodálkoztam volna ha akárki a jobb érzésű emberek elől titkolva hozta volna hozzám gyógyíttatni a jószágát a sötétség leple alatt. De nem ez történt. A kutya loncsos, lógó szőrű, csapzott, nagy darab állatnak látszott, épp, mint a gazdája. A fejére is valami usánkát húzott, hogy egész eltakarta a homlokát. Nem a kutya. Feljött a teraszra és odanyomta az orrát az üveghez, azután a tenyerét is odatámasztotta, hogy belásson. Kivártam, míg megpróbálta a kilincset. És akkor kiszóltam, hogy Nyitva van. A férfi megmeredt. A kutya is ültéből vadászpózba váltott. Azután mindketten bejöttek. És akkor már tisztán láttam, hogy ez is macskaszőrbekecset visel.

Énnekem azt mondták, hogy maga tudja mi lett vele. Csakhogy én nem tudom, ráztam a fejem újra. Minek mondták akkor nekem, kérdezte, de már nem tőlem, hanem csak úgy. A kutya ott ült a lábánál, de a füle egyfolytában előre-hátra mozgott, szóval ő tudta, hogy hol is jár. Tévedtek, vontam vállat. Minek jöttem akkor ide, folytatta tovább a fennsíki férfi. Sajnálom, mondtam, Errefele az a szokásuk ezeknek az egyszerű embereknek, hogyha valakinek már a kérdéseit sem értik, hozzám irányítják. Magához, hitetlenkedett. De mért éppen magához? Biztosan oka van annak. Valamikor orvos voltam, tudja. Állatorvos. Állatorvos, kérdezett vissza, én meg bólintottam. Azután maga elé nézett és hümmögött. Vannak szép bőreim, mondta aztán. Minek az nekem? Mondja azt, hogy az ápoltjaié. Nem értem. Hát hogy ilyen jól gondoskodott róluk. Csupa megkímélt, csillogó bunda meg szőrme. Döglött állatok bőrével hirdessem magam? Nem megdöglöttek azok. Akkor is, nem érti? Orvosnak nem jó reklám a halott beteg. Egyszer minden és mindenki meghal úgyis, akárhogy gyógyítják, vont vállat.