A két nővért úgy hívják, Sóhajka, Sopánka. Van egy fiútesvérük is, az meg Lajcsi. Egész nap várják, hogy jönne haza már, az egyik az ablakból ábrándozva lesi az utcát, a másik a konyhában aggódik, ha kicsit késik. De aztán Lajcsi megjön mindig nagy szatyor finomsággal, mert a bányában végezve útközben a boltba is beugrik, hogy meglepje nővéreit napra napra valamivel. Sóhajka, Sopánka ámulva válogat a sok hemehumi között, tapogatja, szagolgatja sorra, hogy mik vannak a világon és milyen jó, hogy ilyen világvégi bányatelepeken is lehet mindezt kapni. Lajcsi meg másra se vágyik akkor, mint hogy a kert végén, a leszaladó hegyoldal fölé feszített függőágyába feküdjék, s ott heverjen, míg a fennsíki szél le nem fújja róla mind a szénport. A nővérei, mondani sem kell, odavannak érte. Tejbe-vajba fürösztenék, ha volna otthon kádjuk, de nincsen, Lajcsi a mosdólavórnak meg a közelébe se megy soha, mert guggol egész a nap a tárnában eleget, így elmarad a fürösztés, marad a mézesmázoskodás. Épp ezért nem örül se Sóhajka, se Sopánka, amikor kiszagolják, legyeskedik valaki a testvéröccsük körül. Nem kell sok minden az alapos gyanúhoz, épp csak hogy soványabb a bevásárlótáska. Meg hogy Lajcsi mennyivel űzöttebb. Mint aki két siktát tudott le, nem egyet. Sóhajka, Sopánka egyszerre veszi észre, de darabig hallgatnak még, nem szólnak egymásnak. Majd csak harmadnap, amikor Lajcsi álomba szenderül a meredély peremén a zúgó fennsíki szélben, ők meg magukban ülnek a szobában, ahonnan ágyára odalátni, de nem azt, hanem a sovány kis műbőrtáskácskát nézik. Azt mondja Sopánka, Ej-hajj, mi lesz velünk, Sóhajka meg azt, hogy, Szép is a szerelem. Magukban azt a valakit, kiről csak annyit tudnak, féltáska ételt eszik meg napra nap előlük, Legyecskének hívják. Mikor Lajcsi megjön egyre törődöttebben az egyre soványkább koszttal, melyből a finomságokat máshol már kiették, a háta mögött hangosan zümmögnek egymásnak, Lajcsi meg azt hiszi, tisztára megbuggyantak, de túl fáradt ahhoz, hogy velük is törődjön. Siet a függőágyba, talán kicsit jobban, mint korábban. Azután egy nap a legmélyebb álmából felül és azt kérdi, Mért nem mentek férjhez? Sóhajka, Sopánka ránéz és úgy felel, Ej-hajj, ugyan ki venne el minket? Meg, hogy Pedig de szép is volna! Lajcsi meg azt mondja, Komolyan kérdeztem. Másnap, harmadnap férfiakat hoz a házhoz. És megint tele szatyrokkal jön. Az egyik Micu bácsi, a másik Gyuszi szaki. Nem a szatyrok, bár annak örülnek jobban a lányok, semmint a vendégeknek. Pedig a finomságokat Lajcsi azoknak hozza. Különben munkásruhában vannak és egy kávé után mennek az udvarba hátra. Betonoznak, a friss betonba vasat állítanak. Lajcsi azt mondja a két lánynak, Ezt még be kell fejezni. Miért éppen pont most? Mert. Sóhajka, Sopánka rájuk se néz közben, vagy hogyha mégis, egyik is, másik is csak felhúzza az orrát. Nem ilyen durcások ám, mondja a két férfinak Lajcsi munka közben, Rendes fehérnépek. Az jó, mert nekem volt már otthon hisztéria elég, mondja Micu bácsi, Gyuszi szaki meg csak egyet legyint, hogy senkinek se könnyű. Sóhajka meg Sopánka arra gondol, hogy az öccsüknek az a Legyecske jól telebeszélte a fejét. Dehát mit csináljunk, von vállat Sopánka. Ej-hajj, fújja bánatát a szélbe Sóhajka is. Azután kiszagolják, hogy ez a Legyecske nővér lehet. Mert amíg Lajcsi a két szakival az udvarban tiktákol, a táskában meglátják a kórházi beutalót. És akkor már a homlokára csap Sóhajka, Sopánka, hogy persze, elment a vizsgálatra és ott ismerkedett meg a Legyecskéjével. És mivel ők maguk igencsak egyszerű népek, Legyecske nem lehet orvosnő sem, hogy állna az olyasféle a magukfajtával szóba. De akkor már annyira fortyog a kíváncsiság a két lányban, hogy tervet kovácsolnak. Odakint repked a hegesztőpisztolyból a szikra, idebent meg Sóhajka, Sopánka összedugott két feje sziporkáz. Másnap, mikor tudják, hogy szünetelni fog a tikták, a két szaki nem jön a műszak után, elbuszoznak a rendelőintézet elé és ott elrejtőznek a lányok. Amikor meglátják Lajcsit jönni a teli táskával, Sopánka utána indul, Sóhajka meg marad, hogyha Lajcsi kijönne Legyecskével, lássa meg, merre mennek. Sopánka lépi a lépcsőket az öccse nyomában a szomorú betegek házában, egy kicsikét lemaradva. Azután bemegy a nyomában a folyosóra. Ott annyian ülnek, állnak, hogy észre se veszi az öccsét, majd csak nagy sokára, ahogy a falat támasztja túlnan, egykedvűen. Várja, várja Sopánka, hogy jönne ki a lány, de nem jön. Majd aztán nagy sokára Lajcsit szólítják, ő meg bemegy a teli táskával. Sopánka csodálja, hogy így megy, de még inkább azt mondja magában, Jajj, most meglátom majd. Jajj, mi lesz itt mindjárt. Azután jó idővel Lajcsi kijön a rendelőből, egyedül, a láthatóan megkönnyebbedett táskával, de ő nincs könnyebben. Leül és a kezébe temeti az arcát. Sopánka nézi, nézi és lassan megérti. Sóhajkát ott találja a bejárattal szemben, a megálló bódéja mögött. Reszket az izgalomtól. Sopánka csak annyit mond neki, Menjünk. Valami nincsen rendjén. Sóhajka meg azt feleli, Jajj, te mindig annyit aggódsz.