Van az a ház ott a faluból kintebb. Vagyis most már csak rom. Tanyának mondtuk valamikor, bár régebben is inkább egy nagy juhhodály volt. Most meg már lassan semmi se. Legalábbis remélem, hogy minél előbb megeszi az erdő. Közben meg persze már erdő se nagyon van, de ez most mindegy. Egyszóval csak kimegy arra a szarrá vágott erdészeti útra, már elnézést, hogy így mondom, de vagy harminc éve nem nyúlt ahhoz senki, úgyhogy összevissza van törve az egész. De nem ezt a tanyát mondom, ami itt van mindjárt egyből a kanyarban, kicsivel a nagy ganédomb után rögtön az út mentén. Nem, hanem ezt elhagyja, aztán majd egész a szerpentin előtt lekanyarodik a földútra, és ahogy a fák közé ér, ott van az, amit én mondok. Annak idején nagy volt a jövés-menés arrafelé, éppenséggel meg lehet ismerni akár arról is, hol kell lefordulni, de könnyen lehet persze, hogy ez csak annak tűnik fel, aki amúgyis tudja. Aki tudja, milyen volt a környék arra azelőtt. Na szóval elmondhatom, merre találja meg, meg minden, de én ugyan a tájékára nem megyek, úgyhogy nem tudom megmutatni. Azt is megbántam, hogy akkor egyszer elmentem oda. Azóta is a hideg ráz attól a helytől. Na és ott laktak azok. A nő meg a férfi. Meg a gyerekek. Mármint, hogy egy ideje, úgy értem, mert különben nem idevalósiak voltak, bár szegről-végről az asszonyka rokonságáé volt valamikor az egész. Valamikor földek is tartoztak hozzá, birtok meg nyájak, ahogy kell egy tanyánál. De aztán vagy elúszott magától, vagy ugye a kommunisták vették el, mit tudom én. Ezt is, azt is beszélték az idősek. A lényeg, hogy csak a hodály maradt. A semmi közepén.

Valami tanárfélék voltak úgy különben. Már akkor az elején is hallottam olyasmit, hogy tán azok lehettek addig valahol. Még azelőtt, hogy ideköltöztek, mert itt nem is kerestek állást az iskolában. És ezt is csak utólag lehetett igazából megérteni, hogy mért nem. Bár egy kis idő elteltével ránézésre ugyan meg nem mondta volna már senki róluk, hogy micsodák. Vagyis mást mondott volna, semmiképpen nem ezt, úgy értem. De amikor ideköltöztek, akkor még látszott. Talán látszott, inkább úgy mondom, ennyi idő után visszagondolva. Mert hát nem is az, hogy rég volt, hanem hogy annyi minden történt aztán, hogy már nehéz is felidézni az akkori arcukat. Hogy milyenek voltak. Fiatalok voltak, vagyishát fiatalosak. A fene se gondolta ránézésre, hogy már nagy gyerekeik vannak. Később meg már mindent el lehetett hinni róluk, csak a tanárságot nem. Hogyisne, mikor az ember már hajnalban talpon volt és vagy tiktákolt valamit ott a portán vagy a lapályt járta a házzal szemközt, az erdészeti út meg az erdő között. Nagy, elvadult torzonborz hajjal meg lógó bajusszal. Örökké bedagadt szemmel, ráncosan, szedett-vetett mocskos ruhákban. Tojásokat gyűjtött. Meg hát a fene tudja mit még. Hogy az elkeseredett, jövedelem nélküli ember mit meg nem eszik. Mert hát arra jöttek ide, hogy teljesen munkanélküli tengő-lengők legyenek meg miegyéb, nem tanárok. Utólag persze könnyen ment már összerakni az egészet. Hogy eltűnni az isten háta mögött, az erdő közepén szép csöndben. Az egész addigi életük elől. Dehát valami egyéb is csak kellett legyen a fejükben. Hogy mit kezdjenek magukkal, arra értem. Mert oké, hogy lemegyünk a térképről, de akkor is. Enni csak kell.

Amikor megjelentek itt, már úgy értem, hogy ideköltöztek, a hodály akkor se volt valami fényes állapotban. Mert eleve nem is állandó lakásnak építették, hanem csak hogy nyáron meg lehessen húzódni a padláson. Azóta meg ugye, hogy utoljára volt gazdája, még csak vesztett is hajdani fényéből. Akkortájt azt a bolondériát nem találták még ki, hogy nagyon egészséges a vályog. Ilyesmiből itt a bányavidéken, a hegyek között már száz éve se építettek házat, legfeljebb csak ólakat. Persze vannak ezek az alternatív fiatalok, akiknél éppen az a sikk, hogy világvége, erdő, hodály, aztán meg is tehetik az ilyesmit, meg minden. De azért ők nem ilyennek bizonyultak aztán. Különben az ilyen, hát most úgy mondom, de értse jól, szóval az ilyen úgymond különcködés se volt már ismeretlen mifelénk akkor se, mert egy másik tanyát a hegy-völgyek között meg buddhisták vettek meg. Szóval nem volt ezzel semmi gond, kicsit lehet csodabogarak, hát istenem. De aztán ezek még olyan nagyon csodabogarak se voltak. Csak élni akartak, mint akárki más falubéli. Például betonban gondolkodtak mindjárt egyből, meg hát amennyire lehetett, rendes komfortban. A nagyfeszültég ott megy át a hegyeken éppen a ház mögött, aztán rá tudtak csatlakozni, ásott kút volt a hodálynál még a régebbi időkből, csak tisztíttatni kellett meg a szivattyú hozzá a hidroforral, aztán abban az időben még se gáz, se vezetékes víz, se szenyvízelvezetés nem volt itt nálunk amúgy se. És hát nem fordultak el a világtól sem egészen, hogy így fejezzem ki magam, mint mondjuk a buddhista tanya lakói. Ami azt illeti, hamar ismerősök lettek a faluban, mert ugyan kint van a semmiben az a hely, de csak ide jártak mindenféle ügyben. Bolt, orvos, hivatal úgy értem. Meg innen hívtak embereket az építkezéshez is. Segédmunkára. Mi esünk közelebb, ugye, a másik falu mégiscsak a szerpentin túlodalán van. És akkortájt pont kezdtek ráérni mifelénk a trógerolásra. Az asszonykának a rokonságát ismerték az anyám korabeli öregek. Vagyis jobban mondva emlékeztek rájuk még kislánykorukból. Itt ragozták meg számolgatták, hogy kicsodának a micsodája, aki odakerült meg idekerült és ez meg az lett belőle, meg így meg úgy, míg most be nem zárult a kör. És akkor nem is olyan idegenek már mindjárt. Inkább csak hazatérők. Akik vitték valamire már valahol, és most itt akarják folytatni. Ott kint a tanyán. És hát pont olyan szép dolgosan is indult az egész, hogy nekiálltak felújítani, kibetonozni meg minden. Mondták itt az emberek, akik eljártak segíteni, hogy mi s mint. Én mondjuk abban az időben még aktív dolgozó voltam, nem követtem, nem is tudtam volna nyomon követni a dolgok folyását. Ma se nagyon örvendek, hogy később én is belecsöppentem ebbe az egészbe valamelyest.

Dehát szakadt az eső és az a kislány meg ott volt. Úgy értem itt, a régi vasasbolt lépcsején. Egész a falhoz kuporodott, de úgy is bőrig ázott. Én meg ott jöttem, mit csináltam volna. Láttam, hogy rossz bőrben van, nem kellett ahhoz orvosnak lenni. Meg hát hogy magában, a hirtelen viharban, zivatarban. A városban elmennek az ilyen mellett, de itt mégiscsak él még az illuziója a faluközösségi összetartásnak. Legalábbis az ilyen korú emberek fejében, mint amilyen én is vagyok. Persze tudom én, hogy naívitás ez, s hogy a városi azért megy el az ilyesmi mellett szótlanul, mert éppen tapasztalta már, hogy jobb kimaradni. A magamfajta meg megáll, de többnyire már úgy, hogy egyből tudja, meg fogja bánni, és azt is elmondja magában mindjárt az első percben, hogy na ő ugyan soha többé. De az ilyen faluhelyen úgyse történik ilyesmi kétszer. Szóval ott ült és ázott és könnyezett és egészében látszott, hogy nagyon rosszul van, talán magánál sincsen teljesen. Talán azt se tudja, hol van. Szóval onnan szedtem össze, bár nem is nagyon tudtam elsőre, hogy kicsoda, mert nem láttam még akkor annyiszor, de aztán rájöttem, hogy nem idegen. Vagy nem annyira. Így került aztán a kocsimba és így kerültem az útra és aztán a házhoz is. És akkor láttam, hogy hol meg hogy hogy élnek.

No szóval nekifogtak, de nem fejezték be sosem a felújítást. Hanem csak úgy abbahagyták, mert ugye vagy a pénz fogyott el, vagy a türelem, vagy pedig mind a kettő, ahogy lenni szokott. A pénz biztos. Úgyhogy visszább vettek a lendületből. Aztán hogy mennyi maradt belőle mégis, azt nem tudhatom, de olyan dolgok se készültek el végül, amelyek nem nagyon kerülnek pénzbe. Úgy értem, nem sokba. Vagy még inkább úgy mondanám, hogy ami nem annyira pénzkérdés, mert az embernek, mármint a legtöbb embernek az alapvető jóérzésébe vág bele a dolog. Például a vakolás az alsó szinten. Nem beszélve ugye így aztán a meszelésről. Belül a házban mondom, nem kívül. Egymásra pakolták a nagy salakbeton tömböket, aztán csak így-úgy, tessék-lássék módon dolgozták el az egészet. Igaz, mondjuk, hogy nem laktak lent. Csak hát át kellett menni rajta, hogy fel lehessen jutni a szobákhoz. Olyan volt az a hely, mint valami barlang. A nagy kétszárnyú ajtón bement az ember oda lentre. Amikor én ott jártam az ablakok is be voltak fedve, mint a fényképész sötétkamrájában. Ha kitárta az ember a nagy ajtót, amiről inkább garázs, mint ház jutott eszébe, akkor se ért el mindenfele a fény. A zegzugokba. Az északi oldalról. Szóval a tök sötétben csak a lépcső derengett az egésznek a hátuljában, ahogy föntről fény esett a feljáróra. A falban a durva, kavicsos betomtömbök közötti fekete résekre. És az a feljáró se olyan volt, mint egy rendes belső falépcső, hanem csak durva deszkákból összeeszkábált széles létraszerűség. Mint a padlásfeljáró a legtöbb háznál. Gomolygott a por a deszkák fölött a fényben. Pedig felül a megemelt szénapadlást szépen megcsinálták szobáknak. Vagy gondolom legalábbis, hogy amikor elkészült és új volt, akkor szép volt és jó is. Mert az új ház olyan szokott lenni, ha kész van. Még akkor is, ha olyan túl sok pénz nem maradt már a berendezésére, mert a nagyját elcsapták addigra, mire felhúzták meg becsatornázták meg villamosították meg minden. De az a durva alsó szint, hát, megmondom őszintén, amikor megláttam, arra gondoltam, hogy hát milyenek is lehetnének ezek az emberek itt, ha nem ugyanilyen durvák meg nyersek meg sötétek. Közben meg persze valamelyik előbb volt, vagy ők tették a házat olyanná, amilyenek maguk is voltak, vagy a ház alakította őket át. Vagy ugye nem volt közöttük ilyen szoros hasonlóság, csak utólag a képzelet teremti meg. Meg a pletykálkodás. Azt mondjuk lehetett látni, hogy milyen elképzeléseik voltak még. A felső szinthez afféle teraszt gondolhattak el, amire föl lehet menni rendes lépcsőkön az udvarról, hogy onnan nyíljék bejárás. Meg ilyesmi, amihez igazából már hozzá se fogtak. Éppen csak az elejének, hogy még a szándék, vagy inkább a terv, egy régi elképzelés látszott csak meg.

És hát végeredményben ezeket a terveket nemis igen adták fel sose. Csak hát a pénz fogytán, ahogy mondtam, lassabb sebességre kapcsoltak. A férfi örökké, úgy értem, még évekig a házhoz, az udvarhoz, a kerthez kajtatott itt dolgokat. Mindent ő intézett, az asszonyt már az építkezésen is alig lehetett látni, és később is az ember mászkált be igazán a faluba. Volt egy, már mikor ideköltöztek is réginek számító, platós japán autójuk, na és azzal járt. De az asszony sose ült mellette. A tanyasiaknak persze mindig megvolt a maguk gondja-baja ott kint a magukén, épp elég ahhoz, hogy ne nagyon mászkáljanak, de hát ők nem voltak olyan rendes tanyasiak sohase, mert ezen olyat értettünk, ugye, aki földet művel. Nekik meg nem voltak földjeik. Heti, kétheti alkalommal jött az ember a postára, a hivatalba. És mindenféle üzletelésért a tiktákolásaihoz meg akármikor. Már leszámítva, hogy amikor az autó még jól ment, boltba inkább a városba járt el. Az asszony sokkal ritkábban mozdult ki hazulról. Vagy legalábbis a faluba nagyon-nagyon riktán lehett látni. Épp ezért az évek lassú változásai rajta látszottak meg aztán igazán. Mert a férfin nem tűnt föl, ugye, hogy az gyakrabban itt volt. Hogy lenő a haja, a szakálla, bajusza. Megráncosodik. Hogy mindig az elkoszolódott barna ruhájában jár. Ami elsőre még túraszerelésnek látszott, aztán meg már munkásruhának. Akkortájt mindenki nagyjából pillanatok alatt pusztulni kezdett lefele amúgyis. És minden, a világ is. Hogy tűnt volna fel akkor éppen ő? Olyan a ruhájához meg a többiekhez illő tiktákolónak tűnt lassan maga is, aki a kis furgonjával mindig valami után jár. A tüzépre fáért. Ilyen-olyan emberekhez ezért meg azért. Homokért, sóderért, vaslemezekért, kidobott holmikért. Minden szirszarért, no, már csak kimondom. Közben egyre többször ugrik be a falu közepén a presszóba legurítani valamit. És ott aztán ugyanolyan szövegeket mond az ugyanolyan fasziknak, mint amilyeneket azok mondanak a maguk fajtájának. Amilyen ő maga is.

Hanem az asszonyt, hogy jóformán vagy félévente tette csak ki a lábát hazulról, alig is lehetett felismerni egyik találkozástól a másikig. Azt lehetett gondolni, hogy a férfi arányosan és lassan öregszik és kopik, ez meg egyszerre nagy dózisokban, mint akire egyben egy pillanat alatt szakadt rá az összes eltelt idő. Sőt, az is inkább mindjárt kétszer. De persze ez nyilván nem így volt, hiszen nem őrá, hanem a róla őrzött képre szakadt rá valójában. Pláne, hogy leginkább az orvosnál lehetett látni. Hogy mentek oda ketten a férjével, de a férje az mindig csak őt kísérte, mert sose volt beteg. Azt mondta a férfi, hogy az asszony nem tud se biciklizni, se vezetni, gyalog meg messze van, ezért jönnek mindig együtt, és hát ritkán, mert ha ő eljön, egész napra eljön, azt meg nem lehet, hogy mind a ketten egész napokat távol legyenek. Meg nincsen is miért. Meg szeret is az asszony odakint lenni és nem megy az emberek közé szívesen. Úgyhogy nagy szakadásokkal lehetett látni, ahogy megvénül. Elszürkül a bőre, a lenőtt haja mindig zsíros és ritka és fakó. A körme repedezett és hasadozott. Savanyú szagot áraszt a teste. A szeme megvizenyősödik. És hát egészében, hogy elveszti a színét az egész asszony. Az életet az arcából. Az arányos alakot a testének a vonalaiból. És ha ez még nem lett volna elég, azt is lehetett tudni, hogy valami szorongásos izéi miatt kell orvoshoz járnia időről időre. Hogy a pszichiátriára is hordja a férje a városba. No most errefele nem kell senkinek se végigmondani a tüneteket, hogy tudja ennek az okát. Már a felénél rábólint egy tízéves forma gyerek is, hogy mitől van ez. A piától. De az ilyesmi, hogy depresszió, nem mond semmit se az embereknek. Azt mondják az ilyenre, hogy lusta, hogy kényes. Vagy hogy bolond. Egészen egyszerűen.

Na most amikor itt a környező városokban a dolgok tönkrementek, az emberek egy darabig ültek otthon, mert komolyan vették amit az ilyen-olyan munkaügyi központokban meg minden ilyen helyeken mondtak nekik, hogy csak várják az értesítést, mikor és hol állhatnak munkába megint. És akkor otthon ültek. Nagyon lassan és nehezen fogták csak föl, hogy ezekre az értesítésekre aztán várhatnak. Hogy nincs senki, aki segítene rajtuk, és nem fog senki se munkahelyet csinálni ennek a vidéknek, a munkásmozgalom egyik fő bázisának a kedvéért. Hogyisne, hogy aztán a melósok megint megöntudatosodjanak. S amikor erre nagy nehezen, maguktól rájöttek, akkor egyszerre nekifogtak az önfenntartásnak. És mentek az erdőre, a mezőre, a rétre gyűjtögetni, kupászkodni, kutatni, mit lehet megenni, mit lehet eladni, mit tudom én. Na ezt csak azért mondom, hogy hirtelen akkor kitágult a szemhatár, már nem múlt el nap, hogy valaki ne járt volna arra kifelé az ő tanyájuknak is, amerre korábban különben hónapszámra nem ment senki se magától. Így aztán meglátták, hogy a férfi már régebb óta űzheti ezt a gyűjtögető tevékenységet. Amibe az emberek csak akkor fogtak bele. Az meg amilyen ügyesen meg amilyen nagy mértékben csinálta, már ki tudja mióta csinálhatta. Az asszony meg azalatt csak ott ül mindig az udvaron a ház tövébe tákolt féltető alatt a nagy nádhintában és varr, kötöget, vagy valami ilyesmi kézimunkát csinál. Közben dúdolgat, énekelget. És mindig kiszagolja, ha ott ólálkodik valaki. Olyankor, ha csak megcsörrent, vagy másképpen zizzent a nád, abbahagyta a dalt is, a kézimunkát is, idegesen rángatta a fejét, egy kicsit tikkelt az egyik szeme meg a szája széle, azután összekapkodta a holmiját és sietett befele. De ha a férje is az udvarban volt, mondjuk hogy a hinta mellett üldögélve olvasott, vagy éppen írt, mert ezt is látták, hogy mindenféle papírokkal babrált nagyon gyakran, vagy esetleg kapálgatták a silány kis veteményesüket a kopárra kitaposott meg kiszáradt udvaron, ami különben maga is egy kisebb természeti lelemény volt, hogy a patak mellett, a lapály szomszédságában olyan kőkemény, terméketlen talaj legyen, szóval olyankor nem izgatta magát nem hogy az arra járókkal, de még a kimondottan oda ólálkodó leselkedőkkel sem. Akik meg aztán elmondták, hogy vagy ezt csinálják, vagy azt, vagy amazt, mindig kézközelbe van náluk valami üveg.

Utólag már persze könnyű összarakni az egészet. Hogy az asszonykának az agyára ment a félelem. Hogy majd megveszett, amikor az ember magára hagyta ott kint a semmiben. És hogy amikor már a másik is meglátta ezt rajta, akkor már nem lehetett visszafordítani. Főleg, hogy semmi sem változott, minden ugyanúgy ment tovább, legfeljebb pár napot lehetett várni, aztán csak el kellett menjen hazulról a férfi. És az se segített, ha magával vitte. Mert eleve képtelen volt jó ideje emberek közé menni az az asszony. Ami a gyerekekkel történt, amiatt. És akkor még ott voltak az éjszakák. Akármilyen falat építesz az erdő közepén, annak a zaját nem zárhatod ki a házadból éjjel, amikor különben minden hallgat és a neszek, a zajok, a surrogás, a zúgás, a legapróbb roppanás is robajló robbanásnak tűnik a kiélezett idegek számára. Olyankor mindegy volt, hogy magában vagy nem magában feküdt az asszony az ágyban. És akkor valamikor rájött nyilván magától, hogy könnyebb álomba innia magát, mint végigreszketni az egész éjszakát. Hát mindebből nem látszott semmi se kifelé. Hogy látszott volna az, hogy ennek a félelemnek, vagy inkább az egész lényét átitató rettegésnek alakja, formája is van. Nem csak úgy a semmi, a nagy erdő, a hegyhát. Hogy emögött nagyon is konkrét kép áll. Nagyon is konkrét ember. Honnan is tudta volna bárki. Mint ahogy semmit se tudott itt senki se a gyerekeikről sem. Hogy vannak egyáltalán. Majdnem egészen addig, ameddig meg nem jelentek.

Ezek akkor már négy, vagy talán öt éve éltek itt és hát az alatt az idő alatt soha semmiféle gyerek fel nem bukkant a tanyán. Se nem nagyon emlegették, hogy gyerek egyáltalán volna. Bár persze beszéltek már akkor itt mindenfélét az emberek. Hogy ki ekkor, ki akkor hallotta a dolgot, vagy egyenesen látta. Mert mindig van, aki okosabb akar lenni a többinél. Akkor már azt is lehetett érteni, hogy mért mondta a férfi, hogy időre kész kell lenni a házzal. Milyen időre, mitől függ, nem értette, akinek mondta. Aztán mikor már egyre sűrűbben hordta az orvoshoz az asszonyt, a presszóban valaki megkockáztatta, hogy rákérdezzen, félig mintha csak tréfálna, nem az italtól szorong-e, s akkor elszólta magát, hogy dehogy. A gyerekek jönnek és azért. De már nem tudták tovább faggatni, mert elvágtatott. És azután nem is látták. Azután meg már ott volt a két gyerek. Hát ezt most már igazán nem lesz könnyű innen magának tovább mesélnem. Tíz évvel korábban a kutya nem szólt volna többé az olyan emberhez, aki eltitkolja a gyerekeit, akit a gyerekei meg se látogatnak, meg így úgy. Tíz évvel azelőtt mindjárt értették volna, hogy valami nagy gebasz van, nem lehetett volna terelni. De tíz évvel azelőtt még hersegő, vidám kukoricásokon keresztül vezetett volna ki az út a tanyájukhoz, nem a vad, elingoványosodott, gazos mezőn át. Ahol csak a nagy ganédomb ugyanaz. Itt mindjárt a kanyar mellett, ahogy kifordul a faluból. Remélem, érti, hogy mit akarok ezzel mondani. Hogy nemcsak a faluközösség önvédő ösztönét őrölte fel az idő. Hanem magát a faluközösséget is. Már az is hülyén hangzik, tudom, ha ilyesmiről beszélek egyáltalán. Mármint, hogy faluközösség.

A fiú katonaruhában volt, amikor először láttuk. Mindig vigyorgott, mint a vadalma. Kicsit tán régimódiforma tömött fekete kurtabajuszt hordott az orra alatt. Tán egy év lehetett közöttük a lánnyal. Inkább alatta kicsivel, mint fölötte a húsznak mindkettő. Egyszóval akörül. A lány gömbölyded, de nem kövér, kerek fejű, olyan kamaszosan összefestett, arcába fésült hajjal. Az apjukkal láttuk őket. A lány néha nem jött velük, de a fiú sohase maradt el a férfi mellől. Magába egyik se járt be a falu közé. És most már a férfi se. S hogy sose jött egyedül, a presszóba sem tért már be többet. A bizniszelést persze folytatta tovább, de akikhez beállított, azok se tudtak semmi se mondani a gyerekről. Olyankor csak a fiút vitte magával. Az meg vagy a kocsiban maradt, vagy csak álldogált szótlanul mellette. Az autó mellett, úgy értem. És vigyorgott, hogyha odanéztek vagy megszólították. De helyette leginkább az apja beszélt. Az egyik ember azt mondta, rendes markos gyerek, segít az apjának, tán többet is bír annál, a másik ember meg azt mondta, hogy nem tiszta az agya annak a fiúnak. Szóval összevissza mondtak mindent.

A lány meg hát egyszer csak ott ült az út mellett a legfelső fokán a lépcsőnek és már nem tudott jobban belebújni a ruhájába az eső elől. De hiába. Bőrig ázott. Rázta a hideg. A zokogás. Én meg pont arra jártam. Ez most megint olyan, mint egy amerikai filmben, mi? A drogos. Megbaszhatjuk, hogy a normális életbeli dolgok helyett az ilyen műanyag faszság jut eszünkbe egyből. Na, most aztán nagyon szépen fejeztem ki magamat itten magának. De csak gondoljon bele. Hát nem? Most viccen kívül. Nem arra gondolok, hogy Amerika, hanem hogy film. Hogy a saját élettapasztalatunk, emberi dolgaink elé furakodik, amit filmekben látunk. Ami pedig nem a mi világunk. Bár ahogy látom, lehet, hogy lassan nincs is közte olyan nagy különbség. Ez a kislány se volt belőve, meg semmi. Nagyon meg volt ijedve. Kába volt, igaz. De akkor se kábult. Jó persze, honnan tudnám, ha nem is láttam még olyat. Hát, olyat már láttam, amilyen ő volt akkor. Persze nem pont ugyanolyan körülmények között. Szóval az ilyesmit a normális ember szerintem felismeri. Ezért tudom, hogy nem volt semmi kábítószer. Legfeljebb alkohol. De ezt is csak azért mondom így, mert én aztán egyáltalán nem tudom, hogy ebben a drog-kérdésben az alkohol milyen megítélés alá is esik. Hogy az-e, vagy nem. Arra gondolok. Mert hát ezzel is ki tudja magát ütni az ember, nem igaz? Ami azt illeti, nagyon komoly pusztítást végez mifelénk. Aztán mégis szabad. Nem tiltja törvény meg semmi. Még pártolják is. Na mindegy.

Ezek is valahogy, ki tudja miből, de valamiből mégiscsak megéltek és amellett futotta nekik a piára. Alkalmi munkából, ki tudja miből. Látták az emberek időnként a férfit itt-ott. Szilváson a ménesgazdaságban. A pisztrángosnál. Az erdészeti múzeumban. A kisvasútnál. A természetvédelmi területen. A bánkúti turistaházban. Vagy éppen itthon a kocsmakertben a pult mögött sört csapolni. De egyik helyen se úgy festett, mint valami alkalmazott, hanem csak mint aki éppen beugrott mondjuk szívességből valakinek segíteni. Mert mindjárt látszott az egész viselkedésén annak az embernek, hogy okosabb az összes többinél. Már úgy értem, annak tartja magát. Kívülálló azokon a helyeken, aki inkább csak azért van ott, hogy megfigyeljen. Vagy mert a tudására van szükség. Például a sörcsapnál, érti, mert ahhoz professzorság kell. Egyik helyen se ült ott állandóan, és nem is látták sehol se olyan sokszor. Inkább csak egyszer-kétszer. De hát mostanában a legtöbb ember már csak így dolgozik. Maximum három hónapig. Tudja, mért épp addig, remélem. Azontúl csakis feketén, a legnagyobb összevisszaságban. Aztán még annak is örülhet. Csak azért mondom, mert nem nagyon látom okát, amért ővele kivételt tettek volna. Nem hiszek ilyesmiben. De csak addig fordult ez is elő, hogy valami munkaszerűség végzése közben látták, hogy most így mondjam, amíg a gyerekek haza nem jöttek. Utána már nem. Ez persze csak utólag derült ki, amikor összeraktuk ezt az egészet. Hogy csak addig dolgozhatott. No szóval nem is tellett volna azoknak a gyerekeknek kábítószerre. Bár persze ez a sok koldúsbaszta ember itt mind nulla pénz nélkül seggrészeg állandóan. Mert arra mindig futja. Úgyhogy igazából mit tudom én.

Beültettem a kislányt a kocsiba az első ülésre, aztán azt gondoltam, a hideg esőtől reszket. Már tiszta szederjes volt a szája. A hátsó ülésen igazából azért van az a pokrócom, hogy ne mocskolja a huzatot ha mondjuk egy zsák tápot rakok oda. Vagy szerelvényeket. Vagy akármit. Na most azt onnan mindjárt felkaptam aztán a tiszta felével a lányra terítettem, hogy ne fázzon annyira. Azután fordultam is ki egyből a faluból. Akkor már tovább is állt a vihar, eloszlottak a felhők. Mire odaértünk tűzött a nap meg szikrázott, mint az őrület, olyan fülledt forróságot nyomott az ember fejébe belefele, hogy mindjárt izzadtam, mint az állat. Tiszta pocsolya volt az erdészeti út, a földút meg éppenséggel egybemerő vízben állt, úgyhogy ha nem vagyok arra ismerős, meg se kockáztatom azt a pár száz métert. De nem akartam tökölni. Begurultam a ház elé, amit tulajdonképpen akkor láttam először, mert igazság szerint még gyermek lehettem, amikor valamikor arra jártam. Akkor meg csak a romos hodály állt még ott ugye. Vízben állt az egész mindenség körülötte, nem csak az út. Hanem például amit udvarnak tarthattak is, mert le volt csupaszítva a ház elejében a tisztás. Csak nem sok semmi látszott belőle ugye a víztől. Gőzölgött a forró levegő, döngtek a nagy erdei döglegyek meg pécsikek. A nagy szakállas fák, meg a magasról behajló szomorúfűzek olyannak tűntek, minthogyha valami nagyon vén lett volna az erdő. De ez persze éppen olyan hülyeség, mint amilyennek hangzik. Attól viszont még jut eszébe néha ilyesmi az embernek.

Nem nagyon akart kiszállni a kislány a kocsiból, vagy ugye nem bírt. Akkor is azt gondoltam, hogy nem bírt. Majd csak utólag, hogy inkább nem akart az. Láttam, hogy valami deszkákat fektettek le az udvaron, mert máskor is lehetett ezek szerint vagy víz vagy sár vagy ugye mindkettő, de nem arra, ahol én álltam meg, hanem jóval odébb, ahol a furgon parkolt. Úgyhogy azzal voltam elfoglalva, hogy a helyet keressem, ahova léphetünk a nagy víz közt, mert ahhoz is el kellett jutni. Aztán a pokróc ott maradt a vállán meg a hátán a dögmelegben, amíg eltámogattam a házukig, fél kézzel őt karolva. Hiába dudáltam, amikor leállítottam az autót, semmi se moccant, csak ugye hogy ott állt a furgon is, gondoltam, itt kéne lenniük, de minden hallgatott a háznál, úgyhogy mentem én akkor a lánnyal. Főleg, hogy magától nem nagyon mozdult, se annyit nem mondott volna, hogy köszöni szépen, most már rendbe lesz. Én meg még csak a járást se ismertem, látni meg nem láttam a nagy garázsajtón kívül semmi más bejáratféleséget se a házon. Hátra kerülni nem akartam, mert az már olyan lett volna, mint hogyha ólálkodnék. Úgyhogy bezörögtem azon. Azután meg benyitottam. Na és akkor láttam azt a sötét barlangot.

Hűvösnek hűvös volt, az igaz, de ennyi volt az összes jó, ami tellett tőle, különben egészen ki kellett löknöm magam mögött az ajtót, hogy az orromig legalább ellássak. Nem tudom már, láttam-e akkor is a firkálmányokat a falon, vagy csak beképzelem és akkor még ott se voltak, nem tudom. Sötét volt, én meg arra figyeltem, merre, hova. De hogy rengeteg könyv meg teleírt papír van ott, azt akkor is láttam. Meg a videókazettákat, csak akkor arra is azt hittem, hogy könyvek. Vigyázni kellett, hova lépek ezek miatt. De akkor már a lány vezetett úgyis. A létránál lépett rá a pokrócra, ott esett le a válláról, és ott is találták majd meg, valamikor egy jó évvel később. Ezek még csak odébb se tették. Végig mondogattam egyre hangosabban, hogy jó napot, jó napot, teljesen hasztalan. Basztak azok rám, pedig mind ott kuksoltak odafel a házban.

Először a férfivel találkoztam, mert amikor felértünk a létrán abba a helyre kis kitapétázott előszobába és onnan a lány a konyhába vezetett, az apja ott ült az asztalnál és dohányzott. Az ablakból a kocsira lehetett látni, azt mindjárt észrevettem. De azt is rögtön utána, hogy a manusz igazából nincs is ott, amilyen fapofával ült, aztán annyit se mondott a lányának, hogy kislányom, vagy bármi, és nekem is visszaköszönt csak, azt is nehezen, nem hogy mondjuk örült volna, vagy bármi. Most nem azért mondom, hogy a hálája hiányzott, mert teheti valahová éntőlem, de hát már mégis. Ímmel-ámmal azért csak felállt, de előbb végigszívta a cigarettát és belegyilkolta a hamutálcába. Bár különben a linóleum mindenfele televolt olyan kicsi fekete lyukacskákkal, amilyet a cigarettavég éget bele, ha az ember elejti, vagy direkt odanyomja. Akkor fogott egy poharat és teleresztette vízzel és a kezembe nyomta, a lányának meg csak akkor mondta, hogy menjen és vegyen száraz ruhát, nekem meg majd még azután, hogy milyen pokoli meleg lett. Akkor az járt a fejemben, hogy talán nem érti ezt az egészet, mégis mért vagyok ott, vagy talán félreérti. Nem is nagyon nézett rám se, csak úgy odavetette, hogy foglaljak helyet. Én meg valamiért a pohárral kezemben leültem. Nem tudom miért, leginkább mert nem tudtam, mit is csináljak. Olyan kínos volt az egész, de akkor csak azt éreztem, hogy valami nem stimmel, nem így kéne az egésznek mennie. Hazafele mondtam magamban, hogy hát ez nagyon ciki volt. Merthogy aztán meg bejött az asszony és egy nagyot nézett amikor meglátott, de inkább ijedten, mint máshogyan, vagy méginkább, megrettenve. Egyből reszketni kezdett. Különben is valami fürdőköpeny-szerűségben volt a napfényes délután. A szeme körül karikák tán betegségtől, tán sírástól, tán kialvatlanságtól. De én mindjárt arra gondoltam, hogy be van tütüzve. Emberi szó meg majd csak akkor lett ebből az egészből, amikor a fiú is kijött, hogy igyék. Az csak vigyorgott, minthogyha nem is érdekelné, az apja, anyja hogy meg van zavarodva. Rámvigyorgott, de nem barátságosan, hanem idétlen erőszakos formán. Csak egy kisgatyát viselt. Én már akkor rákezdtem, hogy elmondjam, mi történt, mert láttam, hogy ezek még azt fogják hinni a végén, hogy én talán az udvarló vagyok, vagy valami. Vén marha létemre. Na és akkor a fiú tette a helyére az egészet, és ő mondta, hogy köszönik szépen, és én meg akkor szintén megköszöntem szépen a nem tudom mit is, és eljöttem. A férfi is csak akkor köszönte meg. Az asszony akkor se. Se le nem kísértek. Csak már mikor kint voltam, jött utánam a fiú. Hogy bevinném-e a faluba. De aztán kijött a nagy kétszárnyú ajtón az apja is és utánakiáltott, úgyhogy végül nem jött. Nem is szívesen hoztam volna be, megmondom őszintén, pedig akkor éppen jobb véleménnyel voltam őróla, mint a család többi tagjáról.

No ennyi volt összvissz a szerepem ebben a történetben. Az ottmaradt pokrócommal. Visszamehettem volna érte, de nem mentem. Nem a benzinpénz miatt, hogy a pokróc nem ért annyit, bár persze igaz ami igaz. Láttam én elég beteg meg megromlott embert magam körül mindenfele, nem hiányzott, hogy belemásszak még egybe. Már hazafele is káromkodtam a kocsiban, hogy tetű egy iszákos banda, azért is örültem, hogy a fiú nem jött velem, mert legalább kidühönghettem magam, hogy micsoda állat hülye ember vagyok, hogy ilyenbe keverem magam. Mondom, én ezzel letudtam a magam részéről. De egyáltalán nem lepődtem meg, amikor aztán ezek egy évre rá szőrén-szálán eltűntek, jó nagy felfordulást hagyva maguk után.