Vannak vad városok valahol délen emberi húsból
vétkesek véréből emelve égbe
velőből könnyből sikoltó szájból gennyből zsigerekből

ki látta kínból tákolt falát nem felejti
a férfiakat a nőket kezüknél lábuknál egymáshoz szögelve
a véneket a gyermekeket
az őrület szimmetriájáért megfeszítetteket
ki hallotta üvöltésük
legvégső tébolyuk zavart motyogását
még mindig hallja

ki látta látja most is
hogy mozog és vonaglik és nyöszörög sír zokog a fal
a nyugat istenéhez ki csak szótlan nézi
hogy véreznek zsigereik beleik testüknek gennye a szobákba csurog le
hol a kínzók az építők alusznak esznek
csontágyainkon bőrbe varrt tollpárnák között
baldachinjuk seszínű hajszálakból szőtt fátyol

testet testre szegelnek holtra elevenet bomlóra épet arcot arcra
puha tenyereken ütik át a szöget
puha mellkasokba puha gyomrokba fúrva
és az életből a halál lesz